Életünk legnagyobb transzélménye - A halál

Fizikai testünk haldoklásának megindulásakor egy páratlan utazás veszi kezdetét, életünk egyszeri, és talán legfontosabb eseménye.

Ahogy életerőnk hanyatlani kezd, fiziológiánk szépen lassan visszaszorul az élet területeiről, és minden maradék erejét a haldoklásra fordítja. Ekkor teljes biológiai kapacitásunk azon munkálkodik, hogy ez valóban egy mindent elsöprő tapasztalás legyen.

Amikor ez megindul, a legfontosabb, hogy minden mást félre tudjunk tenni, és ne akarjunk még gyorsan elintézni valamit, beszélni valakivel és így tovább. Ne küzdjünk ellene - hiszen már úgy sem lehet - hanem simuljunk bele és adjuk át magunkat az elmúlásnak. Ahogy sikerül kilazulnunk a szorongásból, eltűnnek a fájdalmak, a görcsök, és nem akarunk tovább kapaszkodni azokba a dolgokba, amik pillanatnyi támaszt nyújthatnak. Helyette átadjuk magunkat az áramlásnak.

Ekkor többek között felszabadul a saját dmt-nk, amit a szervezetünk egész életünk során erre a szent pillanatra tartalékolt. Ezzel a lökettel kiszabadulunk a szűkös testi korlátokból és kezdetét veszi egy óriási száguldás, ami egyre csak gyorsul és gyorsul, és nem tudunk fékezni. Sokan ezt a szakaszt élik meg úgy, hogy „lepergett előttem az életem.” Ez csak a kezdet, száguldunk tovább és egészen más dolgok is lepereghetnek előttünk: minden tapasztalás és élmény, ami hozzánk vagy akár másokhoz, ehhez a világhoz, vagy egy másikhoz kötődik. Nyílik a tudatunk és szinte korlátok nélkül tudja tapasztalni a létezés mozaikjait.

Ha nincs bennünk béke, akkor ez a száguldás annyira félelmetes és szédítő, hogy végül elveszítjük a tudatosságunkat és egy ájulásszerű állapotban sodródunk tovább céltalanul. Olyanok vagyunk ekkor, mint egy őz, aki éjjel feltéved az autópályára - minden ijesztő és veszélyes. Ekkor elveszítettük az irányítást és a további történésekre már vajmi kevés hatásunk van.

Ha már korábban meg tudtunk békélni az életünkkel és annak elmúlásával, akkor ennek a száguldásnak a vége, hogy megérkezünk azokhoz a korábbi élményekhez, személyekhez, ahol szeretetet tudtunk megélni. Ennek a szeretet-flownak a csúcsán sokan Jézust, vagy Máriát pillantják meg, mások az édesanyjukat, vagy szeretteiket.

Ha eljutottunk idáig a halál folyamatában, már nincs mitől félnünk. Ez egy olyan erős szeretet és hála élmény, ami elmossa minden „bűnünket,” azokat a nehéz érzéseket, amik kísértenének minket. Felszabadul lényünk legmélyéről a bűntudat, a szégyen, a harag, a csalódottság, a harag, a vágyak és hasonló elrejtett érzések.

Ha nem volt az életünkben olyan személy, aki igazán tudott volna minket szeretni, vagy olyan valaki, akit mi tudtunk volna feltétel nélkül szeretni, akkor itt nagy bajban vagyunk. Ekkor nem tapasztaljuk a fényt, ami felfelé emelne minket, hogy megnyissa szívünket és megélhessük a létezés leggyönyörűbb pillanatát: egységben felolvadni a szeretet mindent egybeölelő tapasztalásával.

Helyette sűrű nehéz érzések kerítenek hatalmukba, mint az egyedüllét, kiszolgáltatottság, elveszettség, reménytelenség. Mindazon érzések, amik a depresszióból ismerősek lehetnek, de itt olyan elsöprő erővel jelennek meg, hogy körbe zárnak bennünket és ekkor, amit tapasztalunk az nem más, mint maga a „pokol.” Bár ez sem tart örökké, mint semmi sem, de a tapasztalás szempontjából ekkor úgy tűnik, hogy ennek sosem lesz vége és végleg elvesztünk. Addig maradtunk itt megrekedve, saját magányunk börtönébe zárva, amíg fájdalom van bennünk. Amint a fájdalom átégeti lelkünket, elkezd majd felderengeni egy kis fény, amivel tovább tudunk áramolni.

Ha meg tudtuk élni a szeretteink vagy valamiféle spirituális lény jelenlétének érzete kiváltotta szívnyílást, akkor itt egy megvilágosodás élményt tapasztalunk. Minél tágabbra nyílt itt a szívünk a szeretet fényében, annál tovább tart az élmény. Minél mélyebben tudjuk átadni magunkat, annál jobban eltűnnek az emberi világ utolsó képei, emlékfoszlányai is és elkezdünk emelkedni a tiszta fény birodalmába, nevezzük ezt mennyországnak, paradicsomnak, vagy buddha földeknek.

Ha finomabb szinteken sem maradtak bennünk érzelmek, amik az emberi világhoz vezetnének, akkor otthonra találtunk. Amennyiben maradtak, előbb-utóbb az érzelmek hatására elindulunk újra az emberi világ felé, hogy befejezzük a feladatainkat.

Mindezekből számomra az tűnik ki a legjobban, hogy mennyire értelmetlen és fölösleges az az emberi élet, amelyben nem tudunk szeretni és szeretve lenni. Mintha a létezésünk célja nem más lenne, mint megtapasztalni a feltétlen szeretet teljes odaadásában az eggyé válást.