A fájdalom nem szűnik meg soha (III. rész)

Az előző blog bejegyzésben eljutottunk a fájdalom testi és lelki összefüggéseihez. Nézzük meg mélyebben hogyan talál el bennünket a fájdalom, és mi történik, ha teljesen eluralkodik felettünk.

Minden fájdalom - egy fájdalmas énrészünk

A fájdalom akár testi, akár érzelmi alapú, mindenképpen van egy pszichés vontakozása is. A lelki fájdalmat a személyiségünk érzi, és akkor keletkezik, amikor egy számunkra fontosnak vélt lelki kapcsolódás szélsőségesen megváltozik. Csalódunk valakiben, mert másnak hittük őt, elvesztünk valakit, akiről azt gondoltuk, sosem veszítjük el, megbetegszünk, pedig azt gondoltuk, mi sosem betegszünk meg, esetleg fel kellett adnunk egy fontos célunkat. Ekkor valami összetörik bennünk és szűnni nem akaró fájdalmat tapasztalunk, és at érezzük, valami elveszett.

Akár testi, akár lelki a fájdalom, pszichés szinten a vágyaink, terveink, illúzióink elvesztésének hatására éljük meg. Ha ebből a szemszögből tekintünk rá, akkor:

a fájdalom arra való, hogy eltávolítsa azt, ami nem odavaló!

Akárcsak egy éles kard, levágja rólunk téves elképzeléseinket, reményeinket, önhittségünket. Az édes illúziók keserű valósággá változnak és ez bizony nem kellemes. 

Azért nem tudjuk tompítani a fájdalmat, mert mi fájunk. Az énünk egy darabja. Egy sérült - megbántott, megalázott, megtagadott, elhagyott stb. - részünk.  Az az énünk, aki hitt abban, hogy minden rendben lesz: „hogy nem fog fájni, hogy nem hagy el, hogy nem leszek beteg, hogy tudnak rajtam segíteni stb.” Ezt az érzést nem tudjuk kivágni magunkból, mert hozzánk tartozik. Valamit muszáj kezdenünk vele!

Amikor valami igazán fáj - az egész lényem egy merő fájdalom

A fájdalom egy beszűkült, módosult tudatállapotot hoz létre, amiben csak a fájdalom létezik, semmi más. Minél nagyobb a fájdalom, annál nagyobb a tudatmódosulás. Minél nagyobb a tudatmódosulás, annál inetnzívebbenek érzékeljük a fájdalmat, amitől nagyobb lesz a módosulás, amitől intenzívebb lesz a féjdalom... Ördögi kör. Aki megtapasztalta ezt, tudja, hogy ilyenkor a „beleőrülök, vagy inkább belehalok!?” dilemma felé sodródunk.

Mi történik ilyenkor?

Az intenzív fájdalom hatására az idegrendszerünk vészüzemmódba kapcsol, így a fájdalom kerül a tapasztalásunk középpontjába. Erre a fájdalomérzetre szűkülünk rá, hogy biztosan foglalkozzunk vele, és semmi esetre se terelődjön más mederbe a figyelmünk, hiszen vészhelyzet van! Ennek hatására megváltozik a pulzusunk, az érzékelésünk, az izomtónusunk, és egy felfokozott állapotba kerülünk, hogy ki tudjunk menekülni a szituációból. Érthetők is a testi reakcióink, hiszen az evolúciós fejlődésünk során gyakran ez a működésünk mentette meg az életünket nehéz helyzetekben. Most azonban hiába futnánk, nem hozna megoldást. Ezért nem is futunk, amitől beleragadhatunk ebbe a készenléti állapotba, hiszen nem kapja meg a szervezet a jelet, hogy már pihenőre kapcsolhat, így fennmarad a vészüzemmód.

A valódi szenvedés

Ekkor indul meg az igazi pokoljárásunk. Úgy tapasztaljuk, mintha soha nem szűnne meg a fájdalom. A figyelmünk folyamatosan a negatív dolgokon van és a szép dolgokat meg se látjuk. Ha mégis, akkor meg nem jelentenek semmit. Ebben a szubjektív időben állandóan tapasztaljuk a fájdalmat, és úgy tűnik nincs kiút.

A fájdalomban ragadt tudat örökké a fájdalmat tapasztalja.

A fájdalom nem múlik, a seb nem gyógyul. Minél több időt töltünk ebben az állapotban, annál jobban kimeríti az szervezetünket ez az idegrendszeri vészállapot, amitől egyre nehezebben viseljük. Türelmetlenek leszünk, borússá válik a hangulatunk, drasztikusan leesik az energiaszintünk, és fokozatosan úrrá lesznek rajtunk a tehetetlenség, reménytelenség, kilátástalanság érzései.

Olyan, mintha eltűnne minden, ami mi voltunk. A fájdalom, mint egy éles kard elvágja tőlünk azt, amit szerettünk - az egészségünket, a boldogságunkat, az életünket, a munkánkat, az emberi kapcsolatainkat. És talán az egészben a legelviselhetetlenebb, hogy elzár önmagunktól is. Azt érezzük, hogy már sosem leszünk a régi…

Bár ekkor úgy tűnik, hogy ez az állapot nem szűnik meg, de egyszer csak mégis véget ér. Nem az idő múlásától, hanem attól, amit idővel teszünk érte! Küzdenünk kell, nincs más kiút!

A fájdalom megszülése

Ha nem akarjuk többé tompítani, vagy elnyomni fájdalmainkat, akkor az a lehetőség marad számunkra, hogy megszüljük a fájdalmat. Engedjük, hogy a sérült énrészünk kifájja magát és megnyugvást találjon. Úgy tud kiszabadulni a fájdalom börtönéből, ha szabad utat adunk neki sírással, testi mozdulatokkal, hangokkal, teljes lényünk átélésével. Ekkor kel életre a fájdalom és tud kiszületni belőlünk. Éppen úgy, ahogy egy gyermek anyja hasából kilépve megszületik erre a világra.

Egy ilyen átéléssel felszakadó fájdalom okozta könnyek telve vannak hormonokkal és más stressz anyagokkal, amik sírás közben kitisztulnak a testünkből. Ahogy kiszabadul ez a rengeteg érzelem és testi anyagok, úgy már nem tartják fenn olyan mértékben a vészüzemmódot. A testünk menekülésből végre gyógyulásba tud kapcsolni. Biokémiai változásokat idézünk elő a zokogással, ugyanúgy, mint a légzéssel, és a hangadással, ezért fontos, hogy átéléssel és őszintén végezzük. Ne fojtsuk el többé, ha ki akar törni, de ne is erőltessük.

Amikor végre kiszakad belőlünk a fájdalom, merjünk hangot adni neki. Lehet, hogy ezek elhaló sikolyokként távoznak eleinte, de lehet, hogy azt érezzük, hogy üvöltenünk kell torkunk szakadtából! A lényeg, hogy adjunk hangot az érzéseinknek, sírjunk, és lélegezzünk! Folyamatosan és mélyen lélegezzünk, és lélegezzünk, és lélegezzünk. Minél nagyobbak a fájdalmaink, annál nehezebb lehet egy ilyen helyzetbe belemennünk, de amikor mégis sikerül, azt érezhetjük, hogy feloldódik a szégyen és végre jól esik megélni az érzéseinket, úgy, ahogy vannak! Ha ez sikerül, ez lesz a fájdalmunk születése: minden hang, minden könnycsepp, minden kiszabaduló érzés.

Ehhez olykor nem elég egyetlen teljes önátadásban megélt pillanat. Ha több évtizeden keresztül fojtottuk magunkban a fájdalmakat, helyesebben elfojtottuk saját magunkat, akkor nem biztos, hogy egy alkalommal minden elszorult fájást ki tudunk adni magunkból.  

Türelem

Mindig annyit kell egy ülésből, egy sessionből, egy szertartásból, egy alkalomból kihozni, amennyit ki lehet. Nem szabad többet akarni: „még ezt is leteszem, még azt is leteszem, ezt is megoldom” mert ez a hozzáállás összedönti a folyamatot, és megeshet, hogy végül az első témánkat sem sikerül kellőképpen meggyógyítani és máris a következőre akarunk rátérni. Ehelyett időt és figyelmet kell szentelni a valódi gyógyulás oltárán.

Amikor sikerült kifejezésre juttatnunk mindazt a fájdalmat, ami éppen feljött bennünk, és teljesen megélődött - aminek a jele, hogy megjelent bennünk egy mély megnyugvás - akkor fontos, hogy ebben az állapotban meg tudjunk pihenni. Elégedetten az tudjuk érezni, hogy ezt most igazán jól megcselekedtük magunkért, most egy kicsit hátra dőlhetünk és engedhetjük, hogy átjárjon minket ez a kis felszabadulás, megkönnyebbülés érzése.

Ebből fogjuk megtapasztalni és megérteni, hogy van kiút, van megszabadulás. Ha messze is van még az út vége, de végre már jó irányba haladunk!